A tea nevű ital a teacserje (Camellia sinensis) szárított leveleiből vagy rügyeiből készülő főzet. Teának (plantateának) nevezzük ezen kívül a tealeveleket nem tartalmazó, más szárított növények, továbbá gyógynövények, fűszerek vagy gyümölcsök főzetét is.
A teacserje Ázsiában honos, a belőle készült tea innen terjedt el az egész világon.
Az egyik monda szerint a teáz maga Buddha fedezte fel, aki egy szép napon egy kertben meditálva arra lett figyelmes, hogy vízzel teli csészéjébe egy tealevél hullott.
A kínai legenda szerint pedig Kr.e. 2737-ben Shen Nong kínai császár fedezte fel a teázás jótékony hatását, mikor véletlenül egy tealevél beleszállt a forralt vizébe, de ezeken kívül szerzetesekkel kapcsolatos legendák is léteznek a tea flefedezéséről.
A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták.
A teázás, mely eredetileg szerzetesek fárasztó elmélkedésének segítője volt, létjogosultságot kapott a kolostorok falain kívül is. A teaházak a társas érintkezés színterei voltak, ahol már nem a szertartás dominált.
Az első ismert átfogó mű, “szentírás” a teáról, Lu-Yün kínai költő és esztéta 790 körül írt “Cha ching” című könyve.
Tíz fejezet szól a teanövény termesztéséről, a levelek osztályozásáról, az ital elkészítéséről és annak művészetéről. Lu-Yün, a teafőzés “megalapítója” felismerte, hogy a jó tea függ a víz minőségétől és az elkészítés módjától. Szerinte a legjobb tea a hegyi patak friss vizéből lesz.
A víz forralásának három fokozatát különbözteti meg. Ennek figyelembe vételével a következő teafőzési módot ajánlja olvasóinak: amikor a vízben megjelennek a buborékok, egy csipet sót kell az edénybe szórni.
Ha a víz már zubog, azaz a “buborékok kristály csöppenként szökőkúthoz hasonlatosak”, akkor tegyük bele a teát. Mikor pedig az üstben hullámok képződnek, azaz újra forrni kezd, egy merítőkanál hideg vizet öntsünk bele, hogy a tea leülepedjen.
Külön fejezetet szentelt a tea elkészítéséhez használt eszközöknek. 24 félét sorolt fel, egy háromlábú szénserpenyőtől kezdve a bambuszból készült tárolószekrénykéig. Az edényeket le is rajzolta, azonban az ábrás fejezet, az utókor nagy sajnálatára elveszett.
A kínaiak a teavizet réz vagy agyag teafőzőkben vagy egyszerűen üstökben forralták, mely egész nap a tűzön állt.
Ám nem volt mindegy, milyen fafajta parazsánál készült a tea. Egy bizonyos lucfenyő-féleség volt a legalkalmasabb.
A tealeveleket vagy a csészékbe tették, s ráöntötték a forró vizet, vagy a teaüstbe helyezték egy kis vesszőkosárkában vagy egy textilből készült zacskóban. A kosárka és a zacskó (a teatojás őse) egyben szűrő is volt.
Az európai történelemben 879-ből származik az első utalás a teára, méghozzá egy arab utazó által, aki kiemelte, hogy akkor Kantonban a só mellett már a tea tekinthető a legmegbízhatóbb és legnagyobb bevételi forrást, tehát vélhetően már 800 előtt is lehetett kapni teát a kontinensen, amelyeket Kínából és Japánból importáltak, de fogyasztása még nem volt jellemző.
Szélesebb körben azonban csak a 14. században terjedt el a teafogyasztás Európában, miután holland utazók teacserjével tértek haza, és elterjesztették, hogy ebből a növényből ízletes és üdítő ital főzhető. Ez azért volt nagy változás, mert korábban csak egyfajta szárított fűként tekintettek rá.
Az első hivatalos teaszállítmányról már pontos feljegyzések vannak, ez 1610-ben érkezett meg Európába, méghozzá a Holland Kelet-India Társaság hajóin, akik hosszú évtizedeken keresztül monopol helyzetben árasztották el a friss teát a kontinensen, ami először a hollandok körében terjedt el nagy mértékben.
